A 12. hét.
A nő, aki kisbabát vár, a 12. hétnél lélegzik fel először. Vége az első trimeszternek, lehet abban reménykedni, hogy megmarad a magzat, csökken a spontán vetélés esélye.
24. hét.
Ez az a hét, melyet átlépve kicsit fel lehet lélegezni. Ez az a hét, amire azt szokták mondani, van esély a túlélésre…A bűvös hét, melyet minden kismama vár…mert innentől tudják elhinni, hogy most már minden rendben lesz.
Anikó is hitte, s fellélegzett, mikor elérte s át is lépte terhessége a 24. hetet. De miért is aggódott volna, minden rendben, problémamentesen zajlott.
Aztán a 27. héten minden megváltozott.
” Minden rendben volt velünk egészen a 27. hétig. Akkor hírtelen elkezdett görcsölni a pocakom! Nem gondoltunk semmi rosszra, mert előtte voltam orvosnál és mindent rendben talált. Másnap reggel viszont már gyakoribbak és erősebbek voltak a görcsök.
6-kor felhívtam az orvosom, ő azt mondta menjek be azonnal a kórházba! Megvizsgált és közölte, pár napot bent kell töltenem megfigyelésen. Felvittek a szülészetre, ahol görcsoldó infúziót kaptam, de a görcsök nem csillapodtak. Egyik pillanatról a másikra bevéreztem, a doki megnézett és azt mondta szülés lesz.
Nagyon megijedtem!
Istenem, szülés? Hiszen csak a 27. hétben járok!
Kb. fél órás vajúdás után természetes úton 1234 grammal és 44cm-el megszületett a kisfiam, Dominik.
Inkubátorba, lélegeztető gépre került. Megkaptuk a tájékoztatást, hogy a kora babák milyen veszélyeknek vannak kitéve, milyen komplikációk léphetnek fel, de én ebből felét nem fogtam fel annyira sírtam. Látni, hogy milyen pici, hogy csövek lógtak ki az orrából, szinte elviselhetetlenül szörnyű volt.
Csak néztem, néztem az üvegen keresztül. Meg sem érinthettem, nem foghattam, nem tették a mellkasomra, ahogy megálmodtam, ahogy elképzeltem a terhességem alatt.
Nem lehetett szoptatni a babákat. De az anyatejet fejhettem. Már a legelső pár ml-t is vitték le Neki fecskendőben. Masszíroztam, tejszaporító teát ittam, hogy minél több tejem legyen.
Nagyon fontosnak tartottam ezt és minden erőmmel azon voltam, hogy beinduljon a tejtermelés! Három óránként masszíroztam, sokszor a fájdalomig, de folytattam. Csak az lebegett előttem, hogy a kisfiamnak ez kell, ettől fog erősödni.
Míg a kórházban voltam minden etetés után bemehettem a kisfiamhoz és ott lehettem vele egy órát. Borzasztó volt csak ott ülni az inkubátor előtt és nézni, beszélni hozzá az üvegen keresztül!
Csak ültem ott és gondolkodtam, mit csináltam rosszul, hogy Ő előbb jött. Annak ellenére, hogy az orvos azt mondta, nem talált sem nálam sem nála semmi problémát, mégis az járt a fejemben, talán én vagyok a hibás.
Miért velünk történt ez? Hiszen mindenre odafigyeltem…
Csak ültem ott, és énekeltem. Rengeteget énekeltem neki, hogy megismerje a hangomat. Ha már az érintésemet nem ismerhette.
Besárgult…lefogyott 950 grammra.
Csak sírtam és sírtam és aggódtam.
Minden rendben lesz-e vele? – ez járt a fejemben egyfolytában, miközben néztem a többi anyukát a szobában. Mindnél nála volt a gyermeke, csak nálam nem.
4 napot töltöttem a kórházban…minden este sírva aludtam el.
Egy hét után megengedték, hogy 10 percre megfogjam a picit.
Kenguruztatás. Az élet legszebb pillanata…Életem legcsodálatosabb 10 perce!
Amikor magamhoz ölelhettem annál csodálatosabbat még nem éreztem.
Annyira pici és törékeny volt, éppen csak 1000 gramm, szinte remegett a kezem amikor megfoghattam.
Itt örömömben sírtam már, hisz 5 nap után végre a karomban tarthattam 10 percre.
Ezeket a perceket soha nem felejtem!
Miután hazamentem a kórházból, ingázni kezdtem. Minden nap, napi 100 km utazás, rengeteg várakozás. 3-4 etetésen voltam ott. Reggel indultam és este értem haza.
Minden nap úgy mentem be hozzá, vajon egyedül lélegzik-e már…Nagyon nehezen ment neki, kapott vérátömlesztést is.
Pici volt és törékeny, mégis igazi kis harcosként küzdött. Borzasztóan büszke voltam Rá!
Az ingázás fárasztó volt, nagyon fárasztó, de nem számított. Az adott erőt, hogy tudtam, minél többet megyek, annál hamarabb megerősödik Dominik. Sok segítséget kaptam az ott dolgozóktól, és nagyon sokat segítettek a már régebb óta ott lévő koraanyukák is.
A kisfiam súlya szépen lassan, de biztosan gyarapodott. Először lekerült a lélegeztető gépről, az utolsó héten pedig kikerült az inkubátorból.
Fel sem fogtam, hogy ott van tőlem egy karnyújtásnyira, nem pedig 50km-re! Nem tudtam betelni vele, mindig csak fogni akartam.
Ültem és néztem a pici fiam, aki nem adta fel!
Nehéz és fárasztó volt ez az 50 nap, de amikor ránézek a mosolygós, huncut pofijára, elfelejtem a nehéz perceket! “
Nem csak Anikó története ez.
Az országban számtalan édesanya aggódik, sír, imátkozik gyermekéért, hogy aztán összeszedve magát utazzon, anyatejezzen, kenguruztasson..
Az inkubátorok mellett ott ülnek az anyák és őrzik babájuk álmát…