Albérletbe nem szülünk! – hangzott el a vélemény a nemrég megírt posztom kapcsán, amiben azt taglaltam, mik a lehetőségeim most, hogy váratlanul felmondták az albérletemet. Így, többes számban, olyantól, aki még gyerektelen.
Mérges lettem, mert úgy mondott elhamarkodott véleményt, hogy nem járt az én cipőmben, nem élte az én életemet, nem tudja az előzményeket.
Mérges lettem, és már fontolgattam, hogy írok egy csúnya válaszkommentet, de aztán letettem róla.
Helyette elmesélek egy történetet:
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lány. Átlagos családból származott. Nem nélkülözött, de nem is dőzsölt soha. A szülei taníttatták, eltartották, de 23 évesen kirepült otthonról.
Barátnőkkel költözött össze egy bérlakásba és élte a dolgozó fiatalok életét. Dolgozott, bulizott, világot látott.
Mendegéltek az évek, s a lakótársakat felváltotta a szerelem. Nagy volt a boldogság, hosszú távra terveztek.
Gyerek, lakás, kutya-macska, ez volt a vágyuk.
Gyűjtsünk rá! – mondogatták, hisz volt felelősségtudatuk, nem akartak ugrani. 27 évesek vagyunk, még van idő…
Albérletbe mégse jöhet az a baba. Előbb esküvő, lakás, jó munkahely, s utána.
Mentek, mendegéltek az évek, apránként gyűlt a pénz. 30 éves lett a lány, vágyott a babára, de bár az esküvő megvolt, és a kapcsolatuk sem lehetett volna jobb, a munkahely és a lakás még nem klappolt a gyerekvállaláshoz.
Várjunk még! – mondogatták. Kell az a jó munka meg a lakás. Albérletbe mégse jöhet az a baba.
34 éves volt már a lány, a szülei betegesek lettek, a megtakarítások egy része orvosra ment.
A kapcsolat felett is gyűltek a gondok, állandó beszédtémává vált a gyerek.
Hisz megy az idő és még mindig albérletben élnek. Hiába a szeretet, hiába a jó munkahely. Az elrakott pénz nagyja elúszott. Nincs esély az önálló lakásra, kell pár év gyűjtögetés megint.
Az évek meg csak mentek. 38 éves lett a lány. A lakás meglett, hitelre. A törlesztő nem volt kevés, de a munkahely jó volt, nem jelentett problémát.
Jöjjön hát az a baba! – mondták, most már minden klappol.
Megvan a házasság, a lakás hitelre, a biztos munka – jöhet a poronty.
De a baba csak nem érkezett. Mentek, mendegéltek a hónapok. Kezdetben a várakozás, aztán a vizsgálatok sora várt rájuk. A kapcsolatuk megtépázta a feszültség.
De egyszercsak megfogant. A várva várt.
41 éves volt már a lány, mikor karjában a gyermekkel belépett saját lakásába. Sínen volt. Úgy érezte, mindent megkapott az élettől.
Csak azok a fránya rosszindulatú megjegyzések ne lettek volna.
Amiket folyton hallott mindenfelől. A megjegyzések, amik a karrierista, felelőtlen lányról szóltak, aki 41 évesen vállalt gyereket, mert eddig hajtotta a pénzt, mert nem volt jó neki semmi.
Persze így már nem lesz testvér, ilyen öregen örülhet, ha ezt az egyet is felneveli.
Ő meg csak hallgatta, mert mit mondott volna?
Hisz mindenki ismeri a szabályt: Albérletbe nem szülünk!
S mi az én tanulságom a meséből?
Teljesen mindegy mit csinász, teljesen mindegy milyen utat választasz, valaki mindig lesz, aki eléd áll és felelőtlen, buta, ostoba embernek nevez. Aki elítéli a tetted. Ha szülsz, azért, ha nem akkor azért. Ha fiatalon az se jó, ha öregen, az se, egyedül meg pláne ne.
Tehát én bizony megszültem albérletbe a gyerekeimet, mert nem vártam a tökéletes időpontra, ami szerintem csak ebben a mesében jött el, a való életben nem jön el soha.
Megszültem, s felelősséggel nevelem is őket. És megpróbálok mindent megadni nekik.
Akinek meg nem tetszik, hát kérem szépen, ne nézzen ide!
Kommentek