Van nekem egy kis barátnőm.
Igazából a lányomé, de én is úgy szeretem, mintha a kis unokahúgom lenne. Mivel rokoni kapcsolat nincs köztünk, úgy szoktuk mondani, hogy barátok vagyunk. És ez így is van.
Bármit elmondhat nekem és én is igyekszem mindent úgy megbeszélni vele, hogy 5 évesen is megértse. Nem teszek különbséget közte meg a saját lányom között, ha együtt vagyunk: amit szabad az egyiknek, azt szabad a másiknak is. Amit nem, azt nem.
Kicsi barátnőm olyan igazi kis energiabomba. Na jó, kicsit dundi, nem az a kimondott giliszta alkat, de az én szememben csodaszép. Okos a tekintete, értelmesen beszél, mindig mosolyog.
Kivétel, mikor nagyon komolyan megkérdezi az anyukáját:
– Anya, én kövér vagyok?
– Dehogy, kicsim, honnan veszed? – nyugtatja az édesanyja.
– Mert hallottam, hogy az óvó néni azt mondta, kövér vagyok.
Na, hát innen üzenem a drága óvó néninek, gratulálok!
Így kell ezt csinálni!
Le kell kövérezni egy 5 évest, lehetőleg úgy, hogy ő is jól hallja!
Le kell kövérezni még időben, hogy jól megjegyezze. Hogy jól belevésődjön.
Le kell kövérezni, hogy higgye csak magáról, selejt.
Igen, mindezt még az oviban feltétlenül meg kell tenni. Had alakuljon ki a gyereknek saját magáról torz, negatív képe.
Amit aztán szépen alátámaszt a csapból is csöpögő borzalmas mantra arról, hogy aki nem vékony, mint a gyufa, az nem ér semmit, az selejt.
Aztán majd jönnek a giliszta osztálytársak az iskolában, akik csúfolni kezdik a kicsit testesebb társukat. Ő meg el is hiszi majd nekik, hogy semmit nem ér. Hisz már az óvónéni is azt mondta: kövér.
Marilyn Monroe-nak van egy idézete, ez jutott eszembe:
“Minden nőnek, aki kövérnek tartja magát, mert nem nullás a mérete, üzenem, hogy csodálatosak és a társadalom torz.”
Ennek tükrében csókoltatom az óvó nénit és üzenem neki: inkább simogassa meg a kislányokat és dícsérje meg őket, mennyire bájosak, okosak.
Csúfolni ráér őket a társadalom később is…
Üdv.
A gyerekem lábát (4 éves) nagyon cukinak és tökéletesnek láttam. Aztán az óvónő felhívta a figyelmemet egy enyhe lúdtalpra, amit ortopéd orvos is megerősített.
Szóval tornáztatni kezdtem, hogy későbbi életében ne okozzon neki problémát.
Haragudhatnék az óvónőre, mert szóvá tette. Nem teszem. Rossz szülő vagyok?
Nem értem meg azokat, akik állandóan azt szajkózzák, a gyereknek már pici korában tökéletesnek kell lennie. Mikor kezd el mászni, menni, meddig kéri a cumit az egyén függő. Az emberi test sokat alakul, lehet sovány gyermekből kövér felnőtt és fordítva is. Egy 5 évest kövérnek mondani, nagy tahóság és megkérdőjelezi az óvónő hozzáértését. A véleményem az, hogy aki ezzel a módszerrel egyetért, vagy nincs gyereke és jobb ha nem is lesz vagy sajnálom ha ilyen szülő mellett kell felnőnie.
Tisztelt Hozzászólók!
Szokásomtól eltérve írok egy pár sort, mert pár vélemény kiverte a biztosítékot nálam. A hölgynek aki nap mint nap bejár az oviba. Vagy vegye elő a jegyzeteit könyveit és olvassa el megint megint és megint (sok újat fog felfedezni)vagy vállaljon otthoni munkát.A Tégla úrnak meg azt, hogy aki egy ötévest nem lát szépnek és tökéletesnek annak valószínüleg nem volt abban a csodában része amikor a bébiből-gyerek-felnőtt lesz, És nagyon de nagyon sok múlik rajtunk, ill. a környezeten
Köszönöm!
Bár én nem szerettem a műelemzéseket.
Jelen cikk is egy gyerek 14 szavából született…
Kedves Zsolt! Mindig szerettem a műelemzéseket…az elemző mindig tökéletesen tudta, az író mit gondolt, mikor írt….
Szép napot!
Pont leírta, hogy miért veszély kategória egy rosszul értelmezett vélemény.
Nem csak fizikálisan lehet megsebezni valakit.
De a kések (vélemények) mindig ott lesznek az asztalon (társalgásban). Meg kell tanulni kezelni őket.
Egyébként ebben az esetben valószínűleg csak egy felnőtt vetíti rá képzelt reakcióit a gyerekre egy őt érő, hasonló “inzultus” esetén.
A kés egy kicsit más kategória. Az veszély.
Én nem kövér voltam, hanem kicsi és sovány. Hat évesen 14 kiló. Mindenki szörnyülködött rajtam. A saját anyám szégyellt, illetve nem tudom, hogy szégyellt-e, mindent megtett hogy nőjek és hízzak. Mindig azt éreztem, hogy nem vagyok megfelelő, nem vagyok elfogadható.
Kik a legőszintébbek?
A gyerekek és a részegek.
Gyerekekbe még nincs beépülve a “csak-meg-ne-sértsek-valakit” elv.
Higgye el, ha ez a gyerek kövér, a többi gyerek erre már rég rámutatott.
Már a valóságban él, szóval de, szembesíteni kell vele.
1.eset: A kés éles, ne játssz vele, mert fáj, ha megvágod magad. Gondolom ez elfogadott már 5 évesnél fiatalabb gyereknél is.
És ugye nem a kést hibáztatjuk, ha valami történik.
2. eset: Véleménye mindenkinek van, néha fáj, amit mondanak. Ha igaz, helyes, jobbító, tanulni kell belőle, ha alaptalan, rosszindulatú túl kell rajta lépni. (De ehhez az kell, hogy a gyerek tudja, hogy kövér vagy nem.)
Itt meg már a véleményt hibáztatjuk?
1. Az ötéves kor még nem az az életkor, amikor a gyereket az ún. valósággal kell szembesíteni.
2. Nem tudjuk, mennyire túlsúlyos (ha egyáltalán az) a gyerek. Annyit tudunk, hogy az óvónő kövérnek nevezte. Ti pedig feltételezitek, hogy valóban nagyon dagi.
3. Abból, hogy egy ötévesnek milyen a testalkata, nem lehet következtetni, hogy később, kamasz- vagy felnőttkorában milyen lesz. Felesleges már ötévesen ezzel sztresszelni. Ezzel az erővel a csecsemőket is mérhetnénk, mondjuk hetente és aki kicsit többet nyom az előírásnál, annak kevesebb kaját adnánk és hagynánk az éhségtől sírni, nehogy kövér legyen.
Igen, Neked teljesen igazad van! Egyetértünk.
Végre egy józan vélemény! Köszönöm:)
Egy ötéves gyereknek azt mondani, hogy kövér – pláne egy óvónő – nagy butaságra vall. El lehet mondani másképp is, más szavakkal, és az ő szintjén a következményeket is, na de ehhez kevés egy óvónő. Ép elmével fel nem tudom fogni, hogy egy ötéves gyerek miért ne legyen burokban? Dobjuk ki a való életbe?
Üzenem a cikk írójának, hogy nyilvánvaló hazugságokkal erősítse a gyerek önképét.
Így majd nagyobb lesz a pofára esés és biztosabb a terápiás igény, amikor az alany kikerül a burokból.