Van nekem egy kis barátnőm.
Igazából a lányomé, de én is úgy szeretem, mintha a kis unokahúgom lenne. Mivel rokoni kapcsolat nincs köztünk, úgy szoktuk mondani, hogy barátok vagyunk. És ez így is van.
Bármit elmondhat nekem és én is igyekszem mindent úgy megbeszélni vele, hogy 5 évesen is megértse. Nem teszek különbséget közte meg a saját lányom között, ha együtt vagyunk: amit szabad az egyiknek, azt szabad a másiknak is. Amit nem, azt nem.
Kicsi barátnőm olyan igazi kis energiabomba. Na jó, kicsit dundi, nem az a kimondott giliszta alkat, de az én szememben csodaszép. Okos a tekintete, értelmesen beszél, mindig mosolyog.
Kivétel, mikor nagyon komolyan megkérdezi az anyukáját:
– Anya, én kövér vagyok?
– Dehogy, kicsim, honnan veszed? – nyugtatja az édesanyja.
– Mert hallottam, hogy az óvó néni azt mondta, kövér vagyok.
Na, hát innen üzenem a drága óvó néninek, gratulálok!
Így kell ezt csinálni!
Le kell kövérezni egy 5 évest, lehetőleg úgy, hogy ő is jól hallja!
Le kell kövérezni még időben, hogy jól megjegyezze. Hogy jól belevésődjön.
Le kell kövérezni, hogy higgye csak magáról, selejt.
Igen, mindezt még az oviban feltétlenül meg kell tenni. Had alakuljon ki a gyereknek saját magáról torz, negatív képe.
Amit aztán szépen alátámaszt a csapból is csöpögő borzalmas mantra arról, hogy aki nem vékony, mint a gyufa, az nem ér semmit, az selejt.
Aztán majd jönnek a giliszta osztálytársak az iskolában, akik csúfolni kezdik a kicsit testesebb társukat. Ő meg el is hiszi majd nekik, hogy semmit nem ér. Hisz már az óvónéni is azt mondta: kövér.
Marilyn Monroe-nak van egy idézete, ez jutott eszembe:
“Minden nőnek, aki kövérnek tartja magát, mert nem nullás a mérete, üzenem, hogy csodálatosak és a társadalom torz.”
Ennek tükrében csókoltatom az óvó nénit és üzenem neki: inkább simogassa meg a kislányokat és dícsérje meg őket, mennyire bájosak, okosak.
Csúfolni ráér őket a társadalom később is…